Előbb az oktatási intézmény diákjai mutatták be a „Volt egy tánc…” című műsorukat, amit két pedagógus - Magyarfalviné Haszonics Krisztina, valamint Sebestyénné Hetesi Ildikó - szerkesztett és tanított be.
Azt követően a dombóvári térség országgyűlési képviselője mondott ünnepi beszédet.
- A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése, ez a magyarság vágya - áll a Tamási Áron által megfogalmazott „Gond és hitvallás” című nyilatkozatban, amit az író 1956. október 28-án az Írószövetség előtt olvasott fel - kezdte mondandóját Potápi Árpád János. - Sokan és sokszor megfogalmazták már azt, hogy ki a magyar, mi a magyar, mi tesz bennünket magyarrá, mitől vagyunk mi mások, akár jobbak, avagy rosszabbak, mint más népek. Ehhez mindenképpen hozzátartozik a közös kultúránk, történelmünk és nyelvünk, az együtt átélt jó és rossz cselekedet, mindaz, ami velünk, magyarokkal történt a Kárpát-medence közepén az elmúlt 1100 esztendőben. Az 1956. október 23-án is a szabadság iránti vágy vezette a fővárosban és a vidéki települések utcáira kiözönlő forradalmárokat. Ennek az eseménynek az előzménye egyrészt az volt, hogy II. világháború után hazánk a vesztesek oldalán találta magát, másrészt hozzájárult a szovjet megszállás, valamint a polgári társadalmi rend beszüntetése és a kommunista diktatúra kiépítése. Ezek mind oda vezettek, hogy Magyarország elveszítette a függetlenségét. Híres történészünk, Ormos Mária azt mondta, hogy a forradalmak és a társadalmi elégedetlenségek nem akkor törnek ki, amikor a legrosszabb a helyzet, hanem akkor, amikor már látszik a „kiút az alagútból”. Így volt ez 1956-ban is. Három esztendővel korábban Nagy Imre lett a miniszterelnök, ekkor megkezdődtek azok a társadalmi jobbító szándékú változások, amiket derékba tört a Rákosi-klikk újbóli megerősödése. A nép akkor azt mondta, hogy „megállj, nem lehet mégegyszer velünk megcsinálni azt, amit korábban már elkövettetek ellenünk!” Ez vezetett a társadalmi elégedetlenség kirobbanásához. Nemcsak Budapesten, hanem a vidéki egyetemi városokban kezdődtek meg a szervezkedések, melyekhez óriási löketet adott Rajk László 1956. október 6-i újratemetése. Gombamód szaporodtak el azok az ellenállási sejtek országszerte, melyek a néhány nappal későbbi forradalom kitöréséhez nagyban hozzájárultak. Hazánkban és a világ más tájain élő magyarok körében is csak kevés olyan család van, amit ne érintett volna meg az 1956-os forradalom és az azt követő szabadságharc. Vannak olyanok, akiknek a hozzátartozóik, rokonaik forradalmárok voltak, sokan közülük a függetlenségért feláldozták az életüket. Mások megélték a történelmi eseményeket és az emlékeiket átadták gyerekeiknek, illetve unokáiknak. Rengetegen önként, vagy kényszerűségből elhagyták a hazájukat és vagy ők, vagy utódaik becsületes emberként megállva a helyüket a világ minden táján ma a magyarság követeként szolgálnak. Ha az 1956-os forradalom és szabadságharc nem lett volna, akkor napjainkban nem lenne nálunk polgári demokrácia. Fekete István göllei születésű író fogalmazott úgy, hogy „nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet eszméletlen céltudatossággal, élni, vagy meghalni.”

Az ünnepség után a helyi önkormányzat, az intézmények, a pártok és a civil szervezetek vezetői, az országgyűlési képviselő és a városlakók virágaikkal, koszorúikkal rótták le kegyeletüket a Baráz Tamás szobrászművész által készített városközponti 1956-os emlékműnél.