Pusztul a világ – hangzik el Kerouactól az Úton című klasszikusban, és bár egészen más értelemben, de a klasszikus autózás élményét felzabáló, túlzottnak tűnő szabályozások miatt megállíthatatlanul burjánzó downsizing miatt pont ugyanez jutott eszembe többször az elmúlt években.

Nem is olyan régen még köbcentiből oldották meg a gyártók a kellő erőt, a turbó pedig a sportos modellek kiváltsága volt. A dízelekkel bekerültek ugyan a mindennapokba, de a benzines motoroknál csak az utóbbi években kezdtek el terjedni, ráadásul úgy, hogy egyre kevesebb köbcentiből igyekeztek minél többet kierőszakolni. Azután megérkezett a hengerek számának fogyása is, s először furcsa volt az 1,2-es, 1,4-es kis benzines turbós, de legalább még négyhengeres motorok megjelenése a nagyobb kategóriákban sem, de később már azon sem lepődtünk meg, hogy turbóval megfújt, egyliteres motorok Év motorja díjat nyerve komoly limuzinokba és szabadidő autókba kerültek be.

Mindebben az európai gyártók jártak az élen, és az ember már csak a japánokban tudott reménykedni, de ma már gyakorlatilag csak a Mazda maradt meg azon az úton, ami a klasszikus motorfejlesztést jelenti.

És sokáig a Suzuki, ami nem is olyan régen még az oly sok modellben bevált 1,6-os, elnyűhetetlen négyhengeresével kínálta többek között a Vitarákat és az Sx4 S-Crosst is: pörgetni kellett, magas fordulatszámba kergetni a mutatót, hogy tisztességesen menjen, de cserébe simán hat liter alatt fogyasztottak, és jóval kevesebb hibalehetőség volt bennük, a turbó híján.

Mostanra eljutottunk oda, hogy a jó kis szívó benzines 1,6-os teljesen eltűnik a Suzuki palettájáról, helyét átveszi részben a kis 1,3-es dualjet, ami legalább tisztességes négy hengerrel továbbra is egy remek, modern szívó benzines, és jönnek a turbós motorok.

Köztük többek között az az egyliteres, három hengeres, turbós, ami tesztautónkat is mozgatta. Amikor megtudtam, hogy ráadásul automata váltóval szerelték az autót, éreztem, hogy itt a lehetőség, hogy vagy egy életre elhatárolódok a downsizingtól elátkozva mindenkit, aki erre kárhoztatta az autóipart, vagy újra kell értékelnem a hozzáállásomat. A tesztidőszakra tervezett isztriai túra mindenesetre azt garantálni látszott, hogy lesz időm kellő kilométerszám után dönteni.

Micsoda pofa!
Az SX4 S-Cross a Vitara sikere mellett nem kicsit a háttérbe szorul, igazából már az elnevezése is kissé furcsára sikeredett, pedig sok tekintetben többet ad, mint a világot meghódító testvére. A különbség, hogy a Vitara már a puszta megjelenésével eladja magát, miközben az S-Cross-ról ez még így, a modellfrissítés után sem mondható el. Európai szemnek furcsa maradt több részlet is, viszont a világ más tájékán állítólag ezek a vonalak igenis nyerők. Ha úgy vesszük, hogy Európának meg itt a Vitara, akkor igazából valahol érthető is a Suzuki álláspontja.



Viszont az S-Cross-ra sem lehet azt mondani, hogy sikertelen lenne akár itthon is, szép számmal futnak a hazai utakon, hiszen a furcsa külső megnyerő belsőt és tulajdonságokat takar. A Vitaránál tágasabb mindenütt, de egyébként mind a műszerezettség, mind a hajtáslánc megegyezik gyakorlatilag a két modellben, erről írtunk már, úgyhogy ezúttal mellőzzük.

Maradjunk annyiban, hogy aki józanul mérlegelve a kevésbé extravagáns megjelenés helyett az S-Crosst választja, az biztos nem érzelmi alapon dönt, hanem hosszas megfontolás után – én maximálisan meg tudom érteni őket.

Na nézzük azt a motort, menet közben
S mivel most már túl sok lehetősége nincs a kedves vevőnek, ezért érdemes majd ízlelgetnie az 1,0 Boosterjet-et, vagy a nagytestvér, 1,4-es turbóst.
Tesztautónk az új, kis benzinessel érkezett, 170 Nm-el és 110 lóerővel, ehhez pedig kerek 5 literes átlagfogyasztás ígéretével. A bevezetőben vázolt előítéleteket nem pakoltam be az isztriai túrára, viszont az eredeti útvonalat részben átterveztem annak érdekében, hogy ne csak városban és autópályán, hanem országúton is minél többet próbálhassuk ezt a kombinációt. Odafelé így Sopronon és Szlovénián keresztül baktattuk a horvátországi Vrsarig, visszafelé pedig egy nagy isztriai országúti csatangolás után végig autópályán.
Az gyorsan egyértelművé vált, a kis egyliteres turbós motor bőven elegendő a mindennapos közlekedéshez, országúton és autópályán egyaránt, a hatsebességes automatával párosítva minden esetben igyekszik a legoptimálisabb kombinációt alkotni, érezhetően törekedve az üzemanyagspórolásra. Városban simán ötödikbe kapcsol, gázadásra némi késlekedés után választja ki a megfelelő fokozatot, ami eleinte lehet zavaró, de valójában viselkedése nem tér el a nagyobb teljesítményű, automatával párosított benzines-turbós motorokétól.

Kifejezetten az előnyére írandó, hogy a háromhengeressége csak vájt fülűeknek tűnik majd fel, a motortér jól szigetelt, az utastérben sem a motor, sem a menetszél okozta zaj nem jut be, autópályatempónál sem. Nem akadt olyan szituáció, ahol úgy éreztem volna, kevés a motor teljesítménye, nyilván az ember rizikós előzéseket nem fog bevállalni vele, de ez úgy általában véve is jót tesz a hazai közlekedés morálnak, elnézve a hazai baleseti statisztikákat.
Amival fogható a kis motor, az a fogyasztás: a mintegy 1500 kilométernyi, kombinált tesztúton végül 6,1 liter volt az átlag, ami önmagában egyáltalán nem sok egy ekkora autótól, melegben, végig klímával. Viszont ez semmivel nem kevesebb, mint a régi 1,6-os, turbó nélküli benzines fogyasztása, és nagyjából megegyezik a most is elérhető, 1,4-es turbós négyhengeresével. Ez minimum elgondolkodtató, de nem vitatom, hogy létezhet olyan használati mód, amikor valóban jelentősen alacsonyabb a fogyasztása és károsanyag kibocsátása ennek a motornak, mint a régi 1,6-osnak. Ami biztos, hogy az átlagos szituációkban a kis turbó lendületesebben mozgatja az autót, hiszen már alacsony fordulatszámtól elegendő nyomatékot biztosít.

Akkor ez most jobb, nem jobb?
Maradjunk annyiban, másabb. Nem lehet igazából egy rossz szót sem mondani a kis benzines turbósra az automata váltóval párosítva, hiszen tökéletesen és észrevétlenül jól tette, teszi a dolgát. És alapvetően egy jó autótól az átlag pont ezt várja el: menjen, mindig, A-ból B-be anélkül, hogy foglalkoznia kellene vele a kötelező ellenőrzéseken túl. Hogy a kötelező szervizeken túl a turbóval megfújt kis erőgép megbízhatóságban is pariban lesz-e elődeivel, azt a jövő dönti el. Ha a Suzuki évtizedes tapasztalatát nézzük a kis turbós autók terén – a 660 köbcentiben maximalizált, Japánban oly népszerű kei-carok piacán igen előkelő helyen áll a márka – akkor azért talán meg lehet előlegezni a bizalmat számukra…