A Himnusz eléneklésével kezdődő ünnepségen Kovács Zsuzsanna tagintézmény-vezető köszöntötte a megjelent diákokat, tanáraikat és a vendégeket. Beszédében kitért a végzősöknek járó szalagok és a szalagavatás hagyományára, valamint arra, mit is jelképez a kis textildarab. Arra biztatta a hallgatókat, hogy mindenképpen fejezzék be azt, amit elkezdtek, akár az eddigieknél többet tanulva, akár a csodában is bízva. Ezen utóbbi igenis működhet, ahogy azt érzékeltette egy történet elmesélésével, amelyben Tess, egy amerikai kislány egy dolláron és tizenegy centen „vásárolt” csodát, hogy megmentse a beteg öccsét. A csodákban bízóknak ezért azt javasolta, - ha lehet - kicsit könnyítsék meg a SORS dolgát. Valamennyi végzősüknek pedig zárásképpen azt kívánta, legyenek büszkék a szalagokra, ahogy az iskola is büszke rájuk.

Ezt követően Reizingerné Tigelman Lívia mondott búcsúbeszédet a 12. osztály nevében. Beszédéből kiderült, hogy tartalmas, küzdelmes három és fél év van mögöttük, ami nehézségeivel együtt is szép volt. Felnőtt fejjel bebizonyították, hogy tanulni sosem késő. Az összekovácsolódott „mag” (ahogy emlegetik őket) egymást biztatva jutott el eddig, bár sokszor érezték, hogy nem bírják tovább. Elmondta, hogy bár egyikük élete sem könnyű, hinniük kell, hogy tehetségesek valamiben, és azt ki is bontakoztatják. Mielőtt Dan Millmannek a tapasztalatokból szerzett tudás mellett az iskolát is hangsúlyozó idézetével búcsúzott volna, ezt a mottót ajánlotta a tizenegyedikesek figyelmébe: „Az életben nem az a tragédia, ha nem érjük el a céljainkat, hanem ha nincsenek céljaink.”

Az elmúlt évek diákéletére kivetített fotók segítségével visszatekintő jelenlévő tíz végzős ruháira ezután tanáraik egymást váltva tűzték fel a megkülönböztető szalagokat. Mivel tizenegyedik társuk sajnos nem lehetett ott az ünnepségen, ő a következő tanítási héten kapta meg azt.

Magyartanáruk, Györgydeák Imréné megfontolandó Wass Albert-idézetét pedig már a tagintézmény-vezetői pohárköszöntő és felszabadult pezsgőzés követte. Eközben kért szót Hőnig Mária, a 2009-ben várossá avatott Mágocs polgármestere, aki visszaemlékezett az iskola indulásának időszakára, amikor is sok helybeli volt szkeptikus a gimnázium jövőjével kapcsolatban. Örömét fejezte ki, hogy a rossz jóslatok nem igazolódtak be, és egyben sok sikert kívánt valamennyi szalagot kapott diáknak.

A részben batyus jelleggel biztosított finom ételek és italok melletti beszélgetés közepette pedig a szintén végzős Kellerné Weisz Aliz kért szót. Időnként elérzékenyülő hangon fogalmazta meg, hogy ugyan most ünneplik őket, de igazából ezzel a nagy tanulás időszaka kezdődik meg számukra. A szalagról elmondta, hogy az nemcsak egymással, hanem azzal az iskolával is összeköti őket, amely az évek során a második otthonukká vált. De a szalag - mint fogalmazott - egyben a fényt is jelenti számukra, amire szükségük van ebben a sötétséggel teli világban, és arra is emlékezteti őket, hogy keményen tanulniuk kell. Beszéde végén köszönetet mondott iskolájuknak, a hozzájuk még akkor is türelemmel viszonyuló tanáraiknak, ha sokszor nem bizonyultak könnyű esetnek. Társainak a jó csapatmunkát, családtagjaiknak pedig a támogatást köszönte meg. Azt kívánta, hogy a támogatást ezután is megkapják, illetve hogy egy nap ezután ne csak 24 órából álljon. Majd végül Kossuth biztató szavaival köszönt el: „Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni. Ha kell, mindig újrakezdeni.”

A beszámolót és képgalériánk fotóit Cserveni Gábor készítette.